Mese a három gyermekhez
(Piár mese)
Egyszer volt (megint lett), hol nem volt (ott is lett),
Európa közepében, kicsiny ország szívében,
Isten hátától innen, rendszerváltáson túl,
Élt egy tudós tanár: Piarista Tamás.
Volt néki három utóda: Gimi, Felső, Alsó.
Egyikük sem lett semmiben sem utolsó.
Giminek kifele húzott a szerető szíve már,
Gondolatban Ő és az Egyetem egy pár.
Addig sok tudományt kell neki ellesni,
S az Érettségi bálon se szabad elesni.
Ott élt még Felső, az örök középső,
Vidám szemében tükröződött a jövő.
Bátyja nyomában szorgosan halad,
Igaz, néha (rossz a nap) csak ballag.
S a mesebeli örök nyertes harmadik,
Alsó, mind a három közül a legifjabbik
Ki az életet most kezdi, kicsi még s esetlen!
Hogy gyarapodjon? Mentora ki legyen?
Szemem fényét, kicsi gyermekem kísérni
Legalkalmasabb erre a tanító Napközi.
Az idegenek gyanúsan méregették,
Játékosságát soha meg nem értették,
Tanulni és a ruhára vigyázni; ez a dolga,
Kár időt pazarolni haszontalanságokra.
Nem törődtek már akkor senki mással,
Nem töltötték az időt okoskodással,
De használták tanulásra, olvasásra,
Bábozásra, számolásra, rajzolásra,
Írásra, fúrásra, faragásra, énekre,
Fel- le- ki- át- össze-szétszerelésre...
Figyelték a nagyok őket nem kevesen,
Fejlődött is mind a kettő rendesen,
Jártasak a tudományokban, művészetekben,
A végén így lettek teljes EMBEREK ők ketten...
Nagy Béla alsós napközis munkaközösség-vezető
