Amikor egy régen látott baráttal találkozik az ember, az mindig izgatottsággal és jó érzésekkel tölti el, a mi osztályunkban pedig sok csodás barátság köttetett az iskolai évek alatt. Informatikus/bioszos osztály voltunk, így vegyes volt az is, ki milyen beállítottságú, ki milyen témához, hogyan áll, hogy közelíti meg - mindig megoszlottak a véleményeink, de ugyanakkor nagy volt az egyetértés és az összefogás a világ…vagy inkább egy-egy kedves tanárunk ellen. 10 év telt el, mióta leérettségiztünk. Annyira távolinak tűnt, mikor a lelkigyakorlatos foglalkozásunk végén írtuk a kis leveleinket a 10 évvel későbbi énünknek. Levelet írni vagy naplót vezetni nagyon szuper dolog, amikor papírra vetjük a gondolatainkat, akkor van bennünk egy érzés, ami az újraolvasásnál ugyanúgy előtör. Amikor kedves ex osztályfőnökünk, Lévai tanárnő kiosztotta a kis leveleinket, akkor eszembe jutott, hogy hol írtuk, milyen tollal, melyik teremben. Szinte visszhangzott a nevetgélésünk és láttam magunkat a kis barátnőimmel, ahogy nagy komolyan elgondolkodunk, hogy is fogalmazzuk meg, amit szeretnénk. A sorokat olvasva és közben felnézve a többiekre realizáltam, hogy mennyi idő eltelt, mennyi minden történt, mennyit változtunk, közben meg mintha csak egy nyári szünet után gyűltünk volna össze újra… Ezeket a kis cuki gimis énünk írta nekünk, azoknak, akik épp most vagyunk! A mi osztályunk mindig nagyon bolondos volt, semmit sem vettünk véresen komolyan, csak Gáspár tanárnő töri óráit, de azt NAGYON! Voltak kitűnő tanulóink, voltak akik alig tudták, vagy sajnos épp nem is tudták mindig meggörbíteni azt a fránya jegyet, de egyikünket sem kellett félteni. Ahogy egymásra néztünk, láttuk, hogy mindenki jól van, virul, pörög, intézi az életet. Érdekes volt hallani, ki hol tart a saját “játékában”. Az ember képes szégyellni, ha nem érte el azt, amit egy korabeli társa már igen vagy azt, amit addigra már szeretett volna megvalósítani, de úgy érzem nálunk ez nem jelent gondot. Sok utat bejártunk, tudjuk, hogy mindenkinek más a prioritás. Valakinek a család alapítás, valakinek egy fullos lakás megvétele, valakinek a szabadság, utazás, egy új hobbi vagy épp egy új kiskedvenc jelentheti a boldogságot. Bárhogy is legyen, remélem, mindegyikünk múlt éne büszke arra, akikké váltunk! Imádom, hogy (habár elvileg felnőttünk) ugyanolyan bohókásak maradtunk, főleg így együtt. Másfél napot együtt töltöttünk, de úgy elrepült az idő, mintha csak néhány óra lett volna. Mindenkinek megvan az az érzés, amikor egy pillanatot megélve már hiányzik is az, amiben vagyunk és akikkel vagyunk. Rotyogott a bogrács, ettünk, ittunk, nevettünk, nosztalgiáztunk, egy kicsit újra élhettük a tini korunkat és megismerhettük egymást - újra. Emlékszem utolsó évünk végén Galaczi tanár úr osztályvigyázz után csendben maradt, majd azt mondta “Nézzenek körbe! Sohasem lesznek együtt ezzel a társasággal ugyanígy, mint most.” Ez nagyon megmaradt bennem és azóta több találkozó alkalmával is beigazolódott, mert sajnos most sem volt teljes a létszám. Biztos vagyok benne, hogy sosem fogjuk elfelejteni azt, amit a Piártól és az osztályközösségünktől kaptunk. Örökre különlegesek lesznek azok az emberek, akikkel éveken keresztül osztoztunk az élményeken és együtt éltük meg az egyik legmeghatározóbb korszakunkat. Azt kívánom a szeretett kis osztályomnak és mindenkinek, akihez ez a kis irományom eljut, hogy maradjon meg bennük mindig ez a boldog, laza, stressz mentes oldal és bármi történjen ne bújjunk el a világ elől, mert amikor megtennénk, talán pont akkor van a legnagyobb szükségünk másokra! Laudetur Jesus Christus!

Szabados Liliána 2016.c