A pünkösdszombati búcsú szónoklatában P. György Alfréd kamilliánus szerzetes a következőkre hívott bennünket: ”Tanítsd meg az embereket imádkozni! A csalódásban, a szenvedésben, a fájdalomban, a reménytelenségben tanítsd meg őket remélni. …Légy te is a remény zarándoka!” Ennek tükrében egészen másképp kezdtük el megélni az Erdélyben történteket, az osztálykirándulásunkat, amelynek számos megannyi részletéért vagyunk hálásak és egyben büszkék is, hogy megélhettük azt.

Kijelenthetjük, hogy az idei tanév egyik legemlékezetesebb eseménye a négynapos erdélyi kirándulásunk volt, amely élményekben, felfedezésekben és közösségi pillanatokban is bővelkedett. A program csúcspontját a csíksomlyói búcsú jelentette, de az odavezető út is tartalmas és színes volt.

Az első nap korai keléssel és igen hosszú utazással indult, melynek során Nagyszalontán volt az első megállónk. Meglátogattuk Arany János emlékházát és a Csonka-tornyot, ahol egy-egy osztálytársunk, illetve az Emlékház vezetője mondott pár gondolatot a hely történetéről, kialakulásáról, a felújításról, és arról, hogy a helyiek mennyi mindent adakoztak, hogy az Arany Porta egyáltalán létrejöjjön. Ezek után Nagyváradra utaztunk tovább, ahol szintén a város nevezetességeinek bemutatása után, lazább városnézésre került sor. Csütörtöki utolsó megállónk Kolozsvár volt, ahol a Báthory István Elméleti Líceum tornatermében szálltunk meg. Természetesen a városnézés itt sem maradhatott el, itt viszont már profi idegenvezetéssel tehettük meg, ami sok érdekességet rejtett, illetve kérdezhettünk is. A másfél órás séta során felfedezhettük a történelmi emlékhelyeket, mint például Mátyás király szülőházát, a Szent Mihály-templomot, a Mátyás-szobrot, a régi Kolozsvár 24 szabók bástyájából azt az egyet, ami még áll, a Bánffy-palotát, és a Kolozsvári Református Kollégiumot. A napunk teljes ökumenében telt, mivel a korai vacsoránkat az unitárius iskola étkezdéjében fogyaszthattuk el, valamint osztályfőnökünk meglepetést is szervezett nekünk, melynek során egy esti lángosozásra is sor került a Bulgáriatelepi református egyházközség gyülekezeti termében, ami barátságos, otthonos hangulatot adott a nap végének. Itt volt az első lehetőségünk, hogy velünk egykorú  fiatalokkal beszélgessünk a mindennapokról, a magyarság helyzetéről, az iskoláinkról.

A második napunk is nagyon korán indult, mivel reggel hatkor el kellett hagyjuk a tornatermet. A jókedvünket ez sem szegte, hanem reggeli után elindultunk Marosvásárhelyre, ahol a Bolyai János Gimnáziumot, illetve az égisze alatt működő II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceumot látogattuk meg. Az egész délelőttünket itt töltöttük, és a gimnázium diákjaival találkoztunk, megismerhettük iskolájuk mindennapjait, kihívásait. A marosvásárhelyi diákok egy prezentáción keresztül mutatták be tevékenységeiket, amelyet egy oda-vissza kérdés felelet követett. Feltérképeztük a hasonlóságokat és eltéréseket, megtudhattuk, hogy ők már első osztálytól fogva tanulnak egy idegen nyelvet, ami jelen esetben a román és kötelező, így mire érettségiznek, ők már legalább három idegen nyelven beszélnek. Nekünk néha egy is soknak tűnik. Őszinte, tartalmas beszélgetéseket folytattunk az iskoláink diákjait érintő programok szervezésével és annak nehézségeivel kapcsolatban, sokan közös érdeklődési köröket is felfedeztek egymásban. Az iskola bemutatása után útra keltünk a városban és megnéztük a nevezetességeket, majd a templomukat is, ahol az iskolai ünnepélyeket tartják. Itt volt lehetőségünk együtt imádkozni, és áldást kérni az iskola életére, hogy végre újra önálló jogi személyként működhessenek a városban. Fontos megemlíteni, hogy az iskola egyik vezetője nem volt jelent ezen a találkozón, mivel ő már akkor lóháton közeledett Csíksomlyó felé, ahová mi is tartottunk több más marosvásárhelyi diákkal és családjával együtt, hogy ott is közösen imádkozzunk az iskola fennmaradásáért, az erdélyi magyar oktatásért, a pedagógusokért, és a megmaradásu(n)kért. Az együtt elfogyasztott ebéd után továbbindultunk, és rövid megállókat tettünk először Korondon – ahol többen ügyesen alkudtak –, majd Farkaslakán, Tamási Áron sírjánál róttuk le tiszteletünket. Az esti órákba érkeztünk meg Csíkszeredára a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium kollégiumába. Este közös játékokon vettünk részt, és sokat nevettünk.

A harmadik napon következett a várva várt Csíksomlyói búcsú. A kollégiumból egy csapatként indultunk a zarándoklatra a helyi diákokkal, akik a búcsún a kordont alkották. A tömeg, a zászlók és az ünnepi hangulat már hajnalban érezhető volt. Felemelő érzés volt számunkra, hogy a zarándokok között ott láttuk a legeslegfiatalabbakat babakocsiban, vagy éppen kendőben a szüleik mellkasán, de ott voltak a nagyon idősek, akiknek teljesen természetes volt, hogy a nagy melegben és tűző napon sétáltak fel a nyeregbe. Útközben számos kis- és nagyváros képviselőit láttuk Erdélyből, csángó földről, Magyarországról, Felvidékről, Kárpátaljáról, sőt még Kanadából is. A zarándoklat során érezhető volt, hogy mindenki figyel a másikra, nem volt tolongás, idegeskedés, feszültség, hanem valódi átszellemülés volt imádsággal, énekléssel, odafigyeléssel. Bőven időben érkeztünk meg a nyeregbe - kb egy órával a mise előtt -, mégis alig találtunk már magunknak helyet, ahol együtt letelepedhettünk. Megtapasztalhattuk, hogy abban az egy órában megszámlálhatatlan zarándok érkezett még, akik az utolsó talpalatnyi helyet is elfoglalták körülöttünk. A szentmise mély üzenetet hagyott bennünk, és érezhető volt, hogy mindenki egyként éli meg a hallottakat, együtt imádkozik és énekel. Az emelkedett légkört az tette még különlegesebbé, amikor több százezer ember együtt énekelte a magyar és a székely himnuszt – ez valóban felejthetetlen, szívhez szóló élmény volt. Bár a hőség fárasztó volt, a lelki élmény mindent felülírt.

Az utolsó napon elbúcsúztunk Csíkszeredától és Déva vára felé vettük az irányt, ahol még utoljára megcsodálhattuk Erdély történelmi szépségeit. A kirándulás zárása egy közös pizzázás volt, ami jó alkalmat adott a beszélgetésre, visszaemlékezésre és az élmények lezárására. A buszsofőr kedvessége, a zenék és az együtt töltött idő méltó befejezése volt ennek az intenzív, mégis felemelő utazásnak.

Ez a kirándulás nemcsak kulturális és történelmi ismeretekkel gazdagított bennünket, hanem megerősítette osztályközösségünket is. Hálásak vagyunk a Rákóczi Szövetségnek a támogatásért – nélkülük ez az élmény nem valósulhatott volna meg. Felejthetetlen napok voltak: sokat nevettünk, tanultunk, és egy kicsit mindannyian hazavittünk magunkkal Erdélyből valamit.

Végh Zalán 10.c